Sorry, your browser doesn't support Java(tm).

vissza a kezdő oldalra

Parlagfű

Előfordulása A parlagfű rendszerint utak és vasúti sínek mentén, parlagon hagyott területeken, építkezéseken, árokpartokon, friss füvesítéseknél, nem megfelelően gyomirtott kapás kultúrákban, réteken és legelőkön fordul elő. Meleg éghajlatot, száraz talajt, nyáron pedig elegendő nedvességet igényel. Más, sűrűn növő növények környezetéből, fás területeken eltűnik. 400 méter felett csak ritkán fordul elő (bár Franciaországban már 1000 méteres tengerszint feletti magasságban is találtak).

Minden egyes növény pollenszemcsék millióit szórja a levegőbe. Egy tő parlagfű egy év alatt 60 ezer magot is termelhet, melyek a talajban maradva akár harminc évig is csíraképesek maradnak.

Európában az allergológiai szempontból lényeges parlagfűfélék egyike sem őshonos. Az allergológiai szempontból kiemelt fontosságú Ambrosia artemisiifolia-t Svájcban 1878-ban, Tirolban 1883-ban, Németország Brandenburg tartományában 1863-ban, Hamburgban pedig 1892-ben találtak először.
Az allergiás panaszokat csak ritkán okozó Ambrosia maritima a Földközi-tenger partvidékén természetesen is előfordul, és 1800-ban már Brnoban is észlelték.

A parlagfű az első világháború után kezdett elterjedni Európában. Ennek hátterében az Osztrák-Magyar Monarchia adriai kikötőibe érkező, parlagfűvel szennyezett gabonaszállítmányok álltak. Az első fertőzött területek a kikötők körül, illetve az onnan elvezető utak és vasútvonalak mentén alakultak ki.
Az éghajlati viszonyok hasonlóak voltak, mint a növény eredeti élőhelyén, Észak-Amerikában. Ekkor kezdődött meg a parlagfű igazi európai terjedése, ami a második világháború utáni években felgyorsult, a kilencvenes években pedig riasztó ütemet vett fel.

A parlagfű ma többnyire a közlekedési útvonalak mentén terjed. A főutak melletti keskeny sávban és a vasútállomások környékén különösen nagy számban található. Terjedhet még növényi magvakkal (elsősorban napraforgómaggal) és madáreledellel is.

Parlagfűpollen

A hetvenes évekig a parlagfűpollen okozta allergiát speciális amerikai problémának tartották, hiszen Európában nem volt jelentős mennyiségű parlagfűpollen. Az elmúlt néhány évtizedben azonban óriási fordulat történt. Az Amerikából behurcolt parlagfűféle, az Ambrosia artemisiifolia (másik latin nevén Ambrosia elatior) Európa számos pontján robbanásszerűen elszaporodott, és komoly népegészségügyi problémát okoz. A parlagfűpollen két fő allergént (Amb a I és Amb a II) és több közepes vagy kisebb méretű fehérje-allergént (Amb a III, IV, V, VI, VII és cystatin) tartalmaz., melyeknek ma már a teljes aminosav-sorrendje ismert.

A parlagfűpollen előfordulásáról szóló első beszámolók a hatvanas évekből, Lyon környékéről származnak. Később emelkedő számban észleltek parlagfűpollent Burgundiában is. Az első olaszországi beszámoló 1962-ben a Torino környékén befogott parlagfűpollenről szólt, amit aztán sorra követtek az ország többi északi tartományából származó beszámolók. A hetvenes évek elején már Bázelben és Bécsben is találtak parlagfűpollent. A rendszeres pollenfigyelő szolgálat Bécsben 1976-ban, Magyarországon 1989-ben, Bulgáriában 1991-ben, az akkori Csehszlovákiában pedig 1992-ben indult el. A szlovén parlagfűpollen-helyzetről először 1997-ben közöltek adatokat, de továbbra is keveset tudunk a korábbi jugoszláv területek parlagfű-szennyezettségéről. A nyolcvanas évektől kezdve Lengyelországban is jelentős parlagfűpollen koncentrációkat mérnek, holott korábban Európának e régiójában a parlagfűpollen nem játszott szerepet az allergiás kórképek kialakításában. Kisebb koncentrációban Dániában, Svédország déli részén, Hollandiában, Németország keleti részén, sőt Spanyolország dél-keleti részén is találtak már parlagfűpollent. 1988-tól kezdődően az európai aerobiológusok egységes adatbázisba gyűjtik a több mint 400 európai megfigyelőhely adatait. Az adatok egyértelműen mutatják, hogy mind a parlagfűvel szennyezett területek mérete, mind pedig a helyi pollenterhelés nő. A parlagfűpollen nemcsak azokon a területeken okoz panaszokat, ahol a növény elszaporodott. Osztrák és cseh szakértők a magyarországi parlagfűmezőket teszik felelőssé Bécs és Brno augusztus végi parlagfűpollen-terhelésének jelentős részéért.

Allergiahelyzet Bár még nem minden országból nyerhető több évre visszamenőleg is értékelhető adat, annyi bizonyos, hogy a parlagfűpollenre allergiás népesség évről évre nő. Vizsgálatok szerint a RAST pozitivitással igazolt parlagfűpollen-allergiások aránya a nyolcvanas évek végén 20% körül volt, a kilencvenes évek végére azonban már megközelítette a 30%-ot. Ezzel párhuzamosan a parlagfűpollen-terhelés több, mint a háromszorosára nőtt. Magyarországon a kilencvenes évek elején a bőrteszttel vizsgált pollen-allergiások között 60-90% közötti volt a parlagfűpollenre allergiás betegek aránya.

Küzdelem a parlagfű ellen

A parlagfű okozta problémák eddig három európai országban - Magyarországon, Olaszországban és Franciaországban - váltak olyan méretűvé, hogy a szervezett fellépés szükségessé vált.
Míg Magyarországon elsősorban parlagfűirtó-kampányokkal és széleskörű társadalmi felvilágosítással közelítik meg a problémát, addig Olaszország és Franciaország a quebeci modellt igyekszik átvenni. Montrealban és környékén szigorú törvényekkel - és azok következetes alkalmazásával - sikerült visszaszorítani a parlagfüvet.

Hasonló próbálkozások Magyarországon is vannak, bár a törvények eredményes alkalmazásának még számos akadálya van. A parlagfűpollennel szennyezett többi európai ország eddig még nem tett átfogó lépéseket a parlagfű ellen.

Tény, hogy a parlagfű jelenleg minden erőfeszítés ellenére szinte akadálytalanul terjed. A nagyszámú mag, ami a talajban évtizedekig csíraképesen képes várakozni, rendkívüli módon megnehezíti a hatásos védekezést. Ez az oka annak, hogy amint véget ér egy kampány, a parlagfű hamarosan ismét elfoglalja a megtisztított területet.

A szennyezettség mértékétől függően különbözőképpen kell megközelíteni a problémát. Ahol a széllel távolról odaszállított pollen jelenti a fő problémát (pl. Bécsben), ott a levegő pollenkoncentrációjának pontos figyelése a legfontosabb. Itt a cél az érzékeny lakosság figyelmeztetése és a tünetek kialakulásának megelőzése (elhagyni a környéket ill. gyógyszeres megelőzés).
Ahol a parlagfű most van terjedőben (pl. Lombardiában), ott a következetes irtás a legjobb megoldás. A cél az újonnan fertőzött területek gyors felkutatása és megtisztítása.
Végül azokon a területeken, melyek évtizedek óta fertőzöttek és a talajban rengeteg mag vár csírázásra (pl. Magyarország), ott az egyetlen megoldás a folyamatos irtás. A cél a robbanásszerű elszaporodás megakadályozása.

Minden esetben társadalmi összefogás és nemzetközi együttműködés szükséges a sikerhez.

A növényről

A növény levelei jellegzetesen szeldelt formájúak, színük sötétzöld, fonákjuk szürkészöld. A színén és a fonákján is sűrűn szőrözöttek, a fonákon található szőrzet hosszabb a színen levőknél. A növényen a porzós és a termős virágok külön helyezkednek el. A porzós virágok a legfelső hajtások végén, a termős virágok közvetlenül a porzósok alatti legközelebbi levél hónaljában találhatók. A parlagfű termése változatos alakokat ölthet. Magassága szintén nagyon változatos. A kifejlett növény a 150 cm-t is meghaladhatja a kukorica- vagy napraforgótáblákban. Központi, egyenes szár adja a tartó vázát, amelyből az oldalhajtások sűrűn ágaznak el. A talajhoz közeli néhány cm-en 2-3 elágazása is van. Minden egyes növény magról kel ki, és magtermésének beérlelése után elpusztul. Magyarországon március végén indul meg a kelése, áprilisban már tömegesen jelenik meg. Április-május hónapokban az éves kikelő mennyiség nagy része kibújik, de ezután is csökkenő intenzitással folyamatosan kel az őszi fagyokig. A magvak csírázásához a napszaknak megfelelően 10-20 C fokos hőmérséklet a legkedvezőbb. A talaj felmelegedésével megindul a csírázás. Fény hatására gyorsabb a csírázás, de fény nélkül is képes csirázni. A növények legintenzívebb növekedési időszaka júliusban van. Ezután növekedése lelassul, és virágozni kezd. Porzós virágai már július elején-közepén megjelennek, a termős virágok egy-másfél héttel később. A termős virágok beporzását a szél végzi. A virágpor szóródásának legnagyobb tömege július végén és agusztus hónapban történik meg, ezután kisebb mennyiségben egészen a fagyok beálltáig tart. A virágpor szél útján akár 100 km-es távolságokra is képes tömegesen eljutni. A termés érése október közepe táján kezdődik. Egy közepes növény átlagban 3-4 ezer csíraképes magot érlel, de előfordulhat 60 ezer darabos termésszám is egyetlen tövön. A termés érését először egy január végéig tartó nyugalmi állapot követi, aminek az őszi kicsírázás meggátlása a célja, majd a nyugalmi periódus második részében a már csírázásra kész termés várakozik a tavaszi felmelegedésre.